Számomra teljesen meglepő a tény, hogy Dejke nem gyengén szenved az elválástól. A tőlem való elválástól. Konkrétan átüvölti a várost. Ezt sehogy nem tudom hova tenni, hiszen a klasszikus szeparációs szorongás megoldóképlete nagyon egyszerű, a kutya fejedre nőtt, ennél fogva retteg, ha drága kicsi alattvalói eltávoznak a falka területéről, ergo őrjöng. OK. De ezt valahogy sehogysem tudnám magunkra húzni, bárki bármit mondjon. 

Nagyobb valószínűséggel gondolom, hogy meglehetősen kötődik hozzám már ilyen rövid idő alatt és talán a sok szenvedés végett amin keresztülment, ezt nem a fent hivatkozott képlet alapján adja elő. Ami a legdurvább, olyannyira kétségbeesett, hogy még ételt sem fogadott el anyukámtól, amíg haza nem jöttünk a sétából Ácsival. Amikor meg már hazajöttünk nem nagyon volt kérdés hogy kié lesz a kaja, mivel én nem vettem észre.

Holnap viszont pár óráig Ácsin kívül senki nem lesz itthon, kicsit tartok attól, hogy mi lesz. Igyekszem majd megerősítgetni abban, hogy mindig visszajövök, illetve szerettem volna megdícsérni, ha csöndben marad amikor kimegyek a kapun, de nem adott rá lehetőséget. Talán majd holnap.

Ácsi egyébként eléggé csúszkál, ma előszedte a régi, elfeledett kakaevését is, továbbá engedély nélkül zabálta fel Dejke uzsonnáját. Megbeszéltem vele, hogy ezt baromi gyorsan fejezze be, gyanítom megértette.

És végezetül néhány fénykép, amin Ácsi úgy néz ki mint egy tehén, de sajnos nem benne van a hiba.

 

 

Szerző: lheszter  2011.02.10. 21:14 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vizslaadopt.blog.hu/api/trackback/id/tr22652512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.